belépés / regisztráció
2019. december 13. péntek
Aktuális lapszám

Nekem az oktatás lehetőségeket teremtett

„Egy rövid hír hallatára felkaptuk a fejünket és biztos vagyok abban, hogy mindenki kétszer is elolvasta a tartalmát, amelyben röviden az állt, hogy tekintettel „éltes” korodra, átadtad a tanszékvezetői pozíciódat Halász Erzsikének. Meglepődtünk, mert a szakmában senki sem gondolta volna rólad, hogy már 70 éves vagy, a neved pedig annyira összeforrott a gödöllői egyetemen az épületgépészet oktatásával, hogy a változás senkinek sem jutott volna eszébe”- mondom a véleményemet dr. Barótfi Istvánnak, a Gödöllői Szent István Egyetem Épületgépészet, Létesítmény- és Környezettechnika Tanszék volt vezetőjének.

 

Kezdjük az elején! Téged is váratlanul ért a hír? Vagy már korábban is készültél rá?

Az embert meggyötrik az évek. Az én életem jelentős része az épületgépészetre és az oktatásra fordítódott és ennek nyomai már érezhetők az egészségemben, nyomon követhetők az arcomon, a mosolyomban, egyszerűen változást hoztak a szervezetemben. Korábban, amikor az oktatás mellett döntöttem, mást gondoltam még, mint most. Ma úgy látom, hogy sokkal komolyabban és felelősségteljesebben kell ezt a munkát végezni, mint ahogy fiatalon elképzeltem. Az oktatás olyan hosszú távú gondolkodást igénylő, jól szervezett és hivatásnak tekintendő tevékenység, amelyre csak olyan ember vállalkozzon, aki ezt így is gondolja.

Hogy váratlanul ért-e a hír? A hazai változó világ az elmúlt húsz évben sok mindent produkált, ezek közül az egyik lehetőség az volt, hogy nem kellett a nyugdíj és a munka között választani, ezért, amikor elértem a 62 éves kort, nyugdíjas lettem, de tovább folytattam a munkát, amit teljes körűen el is tudtam látni: oktattam, intézetvezető, tanszékvezető voltam. Majd, miután a közalkalmazottak 65 éves korukig lehetnek vezetők, én is lemondtam az intézetvezetői pozíciómról, de sikerült olyan különleges helyzetet teremteni, hogy tanszékvezetőként még tovább maradhattam. Tehát nálam a változások, vagyis az aktív tevékenység felszámolása folyamatosan következett be. Azzal pedig természetesen számoltam, hogy amikor betöltöm a 70. életévemet, már semmilyen pozíciót nem vállalhatok. Hogy szakmailag ez a váltás, folyamatos átadás tényleg úgy történt-e, ahogyan korábban terveztem, az más kérdés, de nyugodtan mondhatom, hogy készültem rá!

Az már hihetetlen nagy dolog, hogy az általam létrehozott tanszék sikeresen tovább fog működni. Örültem, hogy felkészülési időm alatt személyi bővítést, átalakítást végezhettem, vezető maradhattam és véletlen szerencse volt, hogy Erzsike Gödöllőre érkezett, de ez egyben meghatározó irányt is mutatott.

Hány éve is vagy itt és ebből menynyi időt töltöttél tanszékvezetőként? A jövőben is maradsz az egyetemen?

Amikor 1967-ben elvégeztem a Műegyetemet, azt gondoltam, hogy „aki tudja, az csinálja, aki nem, az oktatja”. Részben ezért, részben pedig azért, mert társadalmi ösztöndíjas voltam, el kellett mennem egy vállalathoz dolgozni, ahol ugyan jól éreztem magam, de roppant nyomasztó volt az a kötöttség, ami ott várt rám, annak ellenére, hogy hamar vezető lettem. Az itt szerzett tapasztalatok eredménye az volt, hogy az oktatás, mint nagyobb szabadságfokkal rendelkező terület felé orientálódtam. Visszamentem a Műegyetemre, majd a Bánki Donát Műszaki Főiskola után kerültem 1972-ben a Gödöllői Egyetem Mezőgazdasági Gépészmérnöki Karára. Az épületgépészet oktatását viszonylag korán és nagyon nagy felelősséggel örököltem meg, mert annak oktatója, az odakerülésem után három évvel meghalt. Az 1970-es években az előadásokat inkább az idős professzorok tartották, nekem ez sem a korom miatt, sem a kapcsolatrendszerem hiánya miatt nem járt volna. Tehát az épületgépészetet 1972 óta tanítom.

Épületgépészeti tárgyak oktatása hazánkban a gépészmérnöki szakon csak szakirányként szokásos. Más gépészmérnökhallgatók nem találkoznak az épületgépészettel, de Gödöllőn fontosnak tartották, hogy mindenki ismerkedjék meg e szakterülettel, így egy sajátos rendszert és tematikát kellett kidolgozni. Ezt csináltam én. Itt ún. „mezőgazdasági” épületgépészetet kellett oktatni, ennek a jelzőnek pedig mindig volt egy kis pejoratív értelme, mindenki azt gondolta, hogy a levegőben trágyaszag terjeng. De az a helyzet, hogy nincs másutt ilyen oktatás, annyira érdekessé tette számomra ezt a területet, hogy viszonylag korán, négy-öt évvel Gödöllőre kerülésem után egy önálló mezőgazdasági épületgépészeti kézikönyvet is írtam. Erre nagy szükség volt, mivel akkor még nem volt ennek a területnek leíró könyve, ugyanis ekkor még nem jelent meg a Menyhárt-féle könyv. Ez nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Gödöllőn, fiatalon, jó helyzetbe kerüljek, és szakmai tekintélyem legyen. De az épületgépészet súlya, mértéke kicsi volt. Sajátos helyzetet teremtett, hogy 1972-ben volt az első környezetvédelmi világkonferencia, 1973-ban az olajválság, így az épületgépészetnek ezeket az attitűdjeit (környezet, energetika) próbáltam erősíteni, ezért a munkámban, a hagyományos épületgépészeti tevékenységekben egyre inkább az energetika, környezetvédelem kezdett dominálni. Az ezen a területen végzett tevékenységemnek akkoriban nem nagyon voltak sem konkurensei, sem olyan szakmai partnerei, akikhez én magamat tudtam volna mérni, tehát önfeledtem tudtam „tobzódni”. Az 1990-es évek elején vált lehetővé, hogy ezt a három hangsúlyos területet (energetika, épületgépészet és környezetvédelem) önálló diszciplínaként jelenítsem meg, tehát 1992-ben tanszéket alapítottam és tanszékvezető lettem.

A másik kérdésedre az a válaszom, hogy igen, maradok az egyetemen, ugyanis a 70. életévüket betöltő professzorok „professzor emeritus” címet kaphatnak és így a szellemi tudásukat, tapasztalatukat tovább vihetik és aktívan közreműködhetnek az egyetem tevékenységében.

Hosszú időt töltöttél el az oktatásban. Készítsünk egy mérleget a jó és rossz dolgokból, illetve mi az, ami úgy érzel, hogy a nevedhez köthető?

Az oktatásba kerülésem legfőbb oka a szabadság volt és ebből az is következik, hogy mindig olyannal foglalkoztam, ami érdekelt, tehát az egyetemen töltött negyvenegynéhány évemre semmilyen rosszat nem tudok mondani. Volt olyan, hogy küzdelmes volt, de rossz sohasem. Hogy mindig a legjobb utat találtam-e meg, az más lapra tartozik! Ezt majd mérlegelnem kell. De nyugodtan mondhatom, hogy nekem az oktatás sok lehetőséget teremtett, amiket igyekeztem mind kihasználni, viszonylag hamar függetlenné válni. Szakmailag nem kellett senki mögé beállnom. Láttam a világ változását az energia, a környezetvédelem területén, ezekben az épületgépészet számára lehetőséget éreztem, így az épületenergetikával én már 1980-tól kezdve foglalkozom aktívan. Egy biztos: a tanszék és az intézet megalakítása az én nevemhez fűződik.

Milyen gondolatokkal, jótanácsokkal adtad át utódodnak a tanszékvezetői széket?

Erzsike már több mint két éve van a tanszéken és ezt az időt együtt úgy alakítottuk, hogy az átadás ne úgy történjen, hogy ma befejeztem és átadtam, azután vége, kézfogás. De a mi közös történetünk nem is két éve kezdődött. Az épületgépészeti oktatás megújításával kapcsolatban Erzsike, Magyar Zoli és én hoztuk létre a létesítménymérnök mesterszakot, ahol az oktatásban Erzsike már nagy tapasztalatot szerzett Debrecenben. Amikor Gödöllőre jött, a létesítménymérnöki mesterszak szakvezetői teendőit hivatalosan is átvállalta. Ez az átadás tehát nem máról holnapra történt.

Pályafutásod alatt a felsőoktatást, így az épületgépész oktatást is többször átszervezték. Hogyan állunk most, a véleményed szerint?

A felsőoktatás nagy és kemény dió minden kormányzatnak. Egyrészt, mert nagyon sokba kerül, másrészt, mert a jövőbe mutató tevékenységet ma kell megszervezni. Az egyetemről kikerülő mérnököknek ugyanis tíz év múlva is helyt kell állniuk. Ennek a feladatnak persze az elmúlt 20 évben sem tudtak maradéktalanul eleget tenni a politikai, gazdasági irányítók. Különösen nehezítette a helyzetet, hogy az egész felsőoktatás dolgában egyfajta globális válság is van. A sok pénzt célszerűen felhasználni csak úgy lehet, hogy át kell szervezni. Ennek az egyik formája a bolognai kétlépcsős rendszer bevezetése volt, amelynek a mai napig nem tudunk megfelelni úgy, ahogy kellene. A másik pedig az intézmények átszervezése, hiszen az elszaporodott felsőoktatási intézményekben rendet kell tenni, ez pedig nem nagyon sikerül senkinek. Az intézményeken belül nyomon követhetők ennek a következményei: sok egyetemen, kevés pénzből, sokféle oktatást, nagy oktatói leterheléssel kell teljesíteni, miközben ezektől az oktatóktól elvárják, hogy a folyóiratokban publikáljanak, nemzetközi szintű szakmai tevékenységet végezzenek. Az épületgépészeti oktatás esetében az is nagy gond, hogy a szakma nagy személyiségei, vezető oktatói olyan idős korba kerültek, hogy már aktívan nem tudnak belefolyni az oktatás operatív szervezésébe és nincsenek meg azok a nagy tekintélyek, akik rendeznék az épületgépészeti felsőoktatásnak ezt a helyzetét. Pl. nincs egy épületgépész Nobel-díjas sem, akihez lehetne igazodni. De akadémikusunk sincs. Sok jó képességű, szorgalmas, eltökélt oktató van, de ők nem tudnak rangot biztosítani a szakmának.

Ha a jövőben „pozíciómentes” egyetemi tanárként dolgozol, rengeteg szabad időd lesz, és számos elmaradást pótolhatsz. Írhatsz könyveket, szakcikkeket és még aktívabban részt vehetsz szakmánk képviseleteit biztosító szervezetekben.

Abszolút félreértés az egész. Az én helyzetem sokkal rosszabb, mint egy évvel ezelőtt volt. Tanszékvezetőként még bele tudtam szólni, hogy hány órát tartok, most viszont, ha rám osztanak húszat, akkor nem tudok kifogást találni. Ráadásul a nyugdíjas helyzete olyan, hogy nem teheti meg, hogy nem teljesít, hanem elmegy máshová, mert máshol nincs lehetőség a számára. Szóval ezentúl sem lesz sokkal több szabadidőm. De ezt igazán nem is bánom.

Most, hogy a tanszékvezetői feladatok, gondok már nem terhelnek és láthatóan még tele vagy energiával, alkotóvággyal, milyen rövid és hosszú távú terveid vannak?

Én nagy szabadságfokkal éltem az életemet és ezt szeretném tovább folytatni. Nincsenek különösebben nagy céljaim, nem akarok épületgépész „nagypapa” lenni, nem akarok új dolgokat kitalálni, azt szeretném, hogy a szakterület, a tudomány, a tanszék számára hasznosat tegyek. És akkor már értelmesen éltem az életemet.

Pongrácz Lajos
főszerkesztő

A szerzõ egyéb cikkei:

  Lezártunk egy esztendőt, elkezdtünk egy újat
  Magyarország földrajzilag jó helyen van, az itt dolgozó munkaerő jól képzett, megállja a helyét
  Munka és sport nélkül nem lehet élni
  Figyelmeztető karácsonyi gondolatok
  Sohasem másolunk, csak újat alkotunk
  Számomra a Mart az élet

A szerzõ összes korábbi cikke >>

Eseménynaptár

Hirdetés
Kiadja a Média az épületgépészetért Kft.
Szerkesztőség és kiadóhivatal:
H-1112 Budapest, Oltvány u. 43. I/2.
Telefon: +36 (1) 614 5688
E-mail: kiado@magyarinstallateur.hu

 
Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt. Hírlap Igazg.
Előfizetés és reklamáció: +36 (1) 767-8262
E-mail: hirlapelofizetes@posta.hu
 
 
elfelejtettem a jelszavam