Szomorú hírt kaptunk Pécsről, kedves barátunkról, egyetemi évfolyamtársunkról, aki életének 67. évében elhalálozott, elment közülünk. Mi, akik fiatalságunk legszebb éveit együtt töltöttük vele, nehezen értjük meg és még nehezebben fogadjuk el, hogy miért kell búcsút venni valakitől, értelmetlenül, érthetetlenül.

Most is látom magam előtt – ahogy mi becéztük – „Falu” arcát, akinek annak idején a kollégiumban nem kellett kétszer szólni, hogy jöjjön focizni. Az arcán örök mosollyal, vagy talán somolygással, kiült az élet öröme, szinte érezve, hogy életének jelentős részét lelkes fiatalok körében fogja eltölteni. Így is történt, mert 1978-ban tanár lett a Pécsi Műszaki Főiskolán, és az ott eltöltött 26 év során sok-sok generációnak adta át tudását, életfelfogását. Miközben a sors kegyetlen csapást mért rá, hiszen ez az örök mozgékonyságáról közismert ember fél oldalára lebénult, végül tolókocsiba kényszerült. Soha ne tudjuk meg, hogy ez mit jelentett számára! A nagy bajban vigaszt csak egyetemi társa, élettársa, Egyed Kató jelentett számára, akivel az utolsó 22 évét megosztotta.

Nehéz a közelállóktól búcsút venni, ezért csak annyit üzenek neked, hogy bárhol is vagy, mosolyogj tovább, mert te már tettél valamit, amire büszke lehetsz, amire mi is emlékezünk!

Az 1974-es évfolyam nevében fájó szívvel búcsúzunk.