belépés / regisztráció
2019. július 21. vasárnap
Aktuális lapszám

A versenytársakkal a piacon mi ellenfelek vagyunk és nem ellenségek

„Interjúalanyom már 80 év feletti, olyan épületgépész szakember, aki a múltjával, a tenni akarásával, az energiájával ma is kiemelkedik közülünk és példaképül állítható a fiatalabb generáció elé” – indítom a beszélgetésünket Sircz Jánossal, aki 1933-ban született iparos családban és családfájával, életútjával végigkísérte az elmúlt közel 100 év történéseit.

 

A bevezetőt leírva magam is meglepődtem, hogy miként képes egy ember az említett időszak óriási változásait befogadni, azokhoz testileg, szellemileg alkalmazkodni?

Igazad van, ez a sok változás valóban nem tesz jót az embernek. Amikor megszülettem, édesapám már bádogos szerelő iparos volt, és nem is akármilyen. Képes volt a kor és a hely követelményeinek megfelelően alakítani az életpályáját. Ez azt jelenti, hogy 1920 körül már gépesített lakatosműhelye volt Komáromban. A korabeli újságokban találtam olyan hirdetést tőle, ahol azzal büszkélkedett, hogy 12 lóerős villanymotorral felszerelt lakatosműhelye van. Sajnos a mai ifjúság már nem is tudja, hogy mi az a transzmissziós hajtás. Apám, aki Tatán született 12 gyermekes iparos családban, lényegében nagyon szerencsés időben költözött Dél-Komáromba és vette feleségül egy 6 gyermekes iparos lányát. Mivel akkortájt csatolták el először Észak-Komáromot Magyarországtól és az öszszes középület ott volt, Dél-Komáromot fejleszteni kellett. Apám mindig jó érzékkel megtalálta, hogy mi az, amire a környezetében szükség van. Bádogos- és szerelő-, valamint lakatosműhelyt nyitott. Mivel Dél-Komárom lett a megyeszékhely, szükség volt középületekre, városi víz- és csatornahálózatra. Épült katolikus és református templom, városháza, megyeháza, elemi, polgári iskola, leánygimnázium, zárda, laktanya, stb. Akkor készült Dél-Komárom víz- és csatorna ellátásának gerinchálózata is. Ezeknek a vízvezeték-szerelési és bádogos feladatai ellátták őt munkával és nagyon jól prosperált. Általában 10-12 emberrel dolgozott. Érdekes munkája volt a komáromi református templom, ennek a csúcsdíszét (buzogány), valamint a mellék csúcsdíszeit is ő készítette. Ezen idő tájt a bádogosság alapszakma volt, mert a szerelőipar és a háztartási eszközök jó részének előállítása is hozzájuk tartozott (főzőedények, mosófazekak, mosódézsák, mosóteknők, fürdő- és ülőkádak, vödrök, locsolókannák, üstök stb.). A lakatos ipar nem ment jól, mivel több lakatos is letelepült a városban. Ezért körülnézett a környéken és rájött, hogy nem csak a városok, a falvak is fejlődnek. Vízellátásukhoz kútgyűrűre, konyhájuk padlójának burkolásához mozaiklapra van szükség. A lakatosműhely megszüntetése előtt szakmunkásaival legyártatta a szükséges sablonokat és elkezdte beton- és műkő termékek gyártását. Burkolólapként ebben az időben főleg beton alapú lapokat alkalmaztak, amelyek egyik oldala csiszolt műkő volt. Ez a 20-as évek végén, 30-as évek elején történt.

De ugorjunk vissza a kezdetekre, egy rövid szakmai önéletrajzot szeretnék kérni tőled! Hogyan lettél épületgépész?

Úgy lettem épületgépész, hogy láttam az apámat, csodáltam a kezdeményező képességét, munkaszeretetét, kitartását, ő volt a példaképem és követni kívántam őt. Négyen voltunk testvérek, két nővérem és egy öcsém volt. A nappalinkban (az előszobában) éltük a mindennapi életünket, ott volt az apámnak a nagy rajzasztala, amelyről a fejes vonalzót és a rajztáblát már meg lehet találni az Épületgépészeti Múzeumban. Természetes volt, hogy amikor a család mindennapi élete folyt, apám leült a rajztábla mellé és megcsinálta azokat a szabásmintákat, amelyek a következő munkájához szükségesek voltak. Gyermekkorom mindennapjai természetesen a műhelyben zajlottak, volt egy kis munkapadom kis satuval felszerelve, a fiókjában apró szerszámokkal.

Katolikus elemi iskolába jártam, ahol nekem már valamivel könnyebb dolgom volt, mint a többieknek, mert gyakran volt olyanokról is szó (pl. egykarú, kétkarú emelő), amit én otthon már megismertem és használtam. Könnyen tanultam és szerettem is tanulni. Az elemi iskola után az észak-komáromi Bencés Gimnáziumba kerültem, ahol latint is tanultam. A háború sajnos közbeszólt. Komárom – vasúti csomópont lévén – nagyon frekventált hely volt, a közelben olajfinomítókkal, úgyhogy a szőnyegbombázás gyakori volt. A háború után viszont Csehszlovákia lett Észak-Komáromból, így a határ miatt nem tudtam tovább a gimnáziumba járni. Dél-Komáromban volt egy leánygimnázium, ahová a háborút követő első évben magántanulóként bejártam órákra, majd az év végén magán-vizsgát tettem. A háború alatt  tulajdonképpen minden tönkrement, még az iskolában is. Ha valami probléma volt (nem tudtak kinyitni, bezárni egy helyiséget), jött a pedellus, hogy az igazgató hívat, én pedig már tudtam, hogy megyek haza szerszámért és valamit megjavítok.

A gimnáziumban csak 4 osztályt végeztem és az volt az álmom, hogy a Népszínház utcai ipari iskolába kerüljek. Iparos nagybátyáim valamennyien ebben az iskolában végeztek, ahová nagyon nehéz volt a felvétel, igen megrostálták a diákokat. Előny volt viszont, ha valakinek szakmai gyakorlata volt. A gimnáziumi évek után beszerződtem apámhoz inasnak egy évre, így sikerült felvételt nyernem a Népszínház utcai ipari iskolába. A szerelő osztály mindig a „D” osztály volt. Az első osztályban a nevünk „acél-, fémszerkezeti és épületegészség-ipari tagozat” volt. A négy év alatt, amíg én oda jártam, sokat változott az oktatási rendszer. Később ebből az osztályból lett az 1. számú Épületgépészeti Technikum. A mi évfolyamunk volt a második, amely már az ilyen nevű iskolában érettségizett. Az érettségi vizsga előtt országos tanulmányi versenyt nyertem épületgépészetből, így felvételi nélkül kerültem be a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karára. A második évben kellett szakot választani és én mindenképpen épületgépész szerettem volna lenni. Az egyetemi vezetés ezzel nem értett egyet, mert a jó tanulókat mind hadmérnöknek akarták beiskolázni a hidegháborús időszak miatt. Végül is épületgépész lettem, az Épületgépészeti Tanszéken demonstrátor is voltam. 1957-ben diplomáztam, miután aktívan kivettem a részem az 56-os eseményekből. Amikor megalakult a Munkavédelmi Tudományos Kutató Intézet, Macskásy professzortól kértek javaslatot arra, hogy a Tanszéken végzettek közül kit válasszanak ki, és ő engem ajánlott munkatársnak. Macskásy Árpád akkortájt készítette a nagydoktoriját és visszahívott félállású tanársegédnek. A tanszéki kollégákkal végeztük azokat a méréseket, kísérleteket, amelyek a nagydoktori téziseit alátámasztották. Nagyon sok mindent tanultam a tapasztaltabb kollégáimtól ezen a területen. Ebben az időszakban házasodtam meg, feleségem is a Népszínház utcai iskolában érettségizett és gépésztechnikus lett. Közösen, kétkezi munkával építettünk fel egy családi házat Csillaghegyen. Két lánygyermekünk, két unokánk van.

Közel két éve kerültél az Épületgépészeti Múzeum igazgatótanácsába. Mi késztetett arra, hogy egy sereg társadalmi munkát vegyél magadra?

Amikor 1990-ben nyugdíjba mentem igazgatóként, a csúcstechnika az NDK Robotron gömbfejes írógép volt. Nekem nem volt számítógépes tudásom. Meg kellett gondolnom, hogy vagy leülök és kisiskolásként megtanulom a számítógép használatát vagy abbahagyom az oktatást. Végül elmentem egy féléves, egyszerű szövegszerkesztő tanfolyamra, a többit már magam fedeztem fel. Így 2012- ig folytattam az egyetemi oktatást. Az oktatás abbahagyása után hiányzott nekem valami olyan tevékenység, amiben hasznosnak érezhetem magam. Ekkor jött a megkeresés az Épületgépészeti Múzeum részéről. Egyértelmű volt, hogy elvállaltam.

Életutad során több szakmai kitüntetésben is részesültél, a MMK tiszteletbeli tagja lettél, aranydiplomát kaptál. Melyikre vagy a legbüszkébb és mi az, amit még nem értél el, de vágysz rá?

Semmi ilyesmire nem vágyom! Sohasem az elismerésért dolgoztam. Én csak azt a munka- és életszemléletet vittem tovább, ami a szüleimet jellemezte. Becsületes munkával is el lehet érni, hogy az ember el tudja látni a családját, hogy boldogan éljen, anélkül, hogy a pénz legyen az elsőrendű cél.

1950-ben apám műhelyét is államosították, ugyanott dolgozott tovább alkalmazottként, de nem tudta elviselni, hogy az élete művét teszik tönkre. Megroppant az egészsége és nemsokára meghalt. Amikor megindult a reprivatizáció, lehetőségem lett volna arra, hogy bizonyos dolgokat visszaszerezzek, folytassam az ő munkáját. Ezt direkt nem tettem és nem bántam meg.

Azért is vállaltam a múzeum felkérését, hogy az a sok minden, amit életem során összegyűjtöttem akár saját, akár örökölt tárgyként, de főleg tapasztalatként, megfelelő helyre kerüljön. Mivel gyakorlati ember is vagyok, talán segíteni is tudok ebben a témában. Erősített az elhatározásomban, hogy nagyon egymásra találtunk Chappon Miklóssal és Feszt Ferenc Árpáddal is. Nagyon jól érzem magam ebben a körben, mert mind a két emberrel úgy vagyok, hogy fél szavakból is megértjük egymást. Amúgy pedig szerintem olyan mindegy, hogy hogyan díjazzák az ember munkáját, a lényeg, hogy milyen teljesítmény van mögötte és mi az eredménye.

Ha valaki ilyen szép és hosszú életutat tudhat maga mögött, annak talán van valami titka, amit mi nem tudunk. Mi a titkod?

Nem tudom. Sok mindent magyaráznak az öröklött génekkel, talán emiatt van. Amit pl. a múzeumnak teszek, azt nem csak nekik csinálom, hanem magamnak is. Illetve én nem tudok meglenni sem szellemi, sem fizikai munka nélkül. Amikor nyugdíjba mentem, hajlottam arra, hogy ismerőseimnek és jó barátaimnak segítsek - mindezt a sikerélmény miatt is talán. Most ezt a múzeumban találom meg.

Zárszóul arra kérlek, hogy próbáld meg összefoglalni sikeres életutad tapasztalatait! Mit üzensz a mai és a jövő generációjának, mit tegyenek azért, hogy a nyomdokaidba léphessenek?

Nem biztos az, hogy engem kell követni, de ha rám nézel, akkor egy nagyjából elégedett embert láthatsz magad előtt. A lényeg az, hogy az ember a családi és a szakmai életét úgy tudja összehangolni, hogy mind a kettő eredményesnek legyen mondható. Ami a szakma szeretetét illeti, meg kell mondanom, hogy én is ritkán találkozom olyan emberrel, aki képes lenne még vénségére is ezt csinálni. Megváltozott a világ, az én sikerélményem és a manapság megtapasztalható sikerélmény messze van egymástól. Ez van, erre nincs magyarázat!

Pongrácz Lajos
főszerkesztő

A szerzõ egyéb cikkei:

  Lezártunk egy esztendőt, elkezdtünk egy újat
  Magyarország földrajzilag jó helyen van, az itt dolgozó munkaerő jól képzett, megállja a helyét
  Munka és sport nélkül nem lehet élni
  Figyelmeztető karácsonyi gondolatok
  Sohasem másolunk, csak újat alkotunk
  Számomra a Mart az élet

A szerzõ összes korábbi cikke >>

Eseménynaptár

Hirdetés
Kiadja a Média az épületgépészetért Kft.
Szerkesztőség és kiadóhivatal:
H-1112 Budapest, Oltvány u. 43. I/2.
Telefon: +36 (1) 614 5688
E-mail: kiado@magyarinstallateur.hu

 
Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt. Hírlap Igazg.
Előfizetés és reklamáció: +36 (1) 767-8262
E-mail: hirlapelofizetes@posta.hu
 
 
elfelejtettem a jelszavam