belépés / regisztráció
2021. március 6. szombat
Aktuális lapszám

A tanszéki szellem, az irány megtartása az utódom feladata

A BME Épületgépészeti és Gépészeti Eljárástechnika Tanszék munkatársa, Dr. Láng Péter egyetemi tanár a beszélgetőpartnerem, akinek a tanszékvezetői megbízása 2015. december 31-ével az egyetemi – életkorra vonatkozó – szabályozások értelmében megszűnt.

 

Tehát tanár úr, mi is történt tulajdonképpen?

2016. március 29-én töltöm be a 65. életévemet, ami a korhatár a tanszékvezetőknél. Ez a szabályozás, még ha nem is mindenhol alkalmazzák, alapvetően helyes, át kell adni a helyet a fiataloknak.

Végzettségedet tekintve nem épületgépész, hanem vegyészmérnök vagy. Adnál egy rövid összefoglalót arról, hogy miként kerültél a valamikori, nagy múlttal rendelkező épületgépész tanszék élére?

A BME Vegyészmérnöki Karán végeztem 1975-ben, ahol vegyészmérnöki diplomát szereztem, de a hangsúly nem a vegyészen volt, hanem a mérnökön. Amilyen tudományterületet én azóta is művelek, az nem kémia és nem is vegyészet, hanem inkább mérnöki tudomány: a vegyipari eljárások, műveletek tervezése, modellezése. 22 évet töltöttem el a BME Vegyipari Műveletek Tanszéken, a Vegyészmérnöki Karon és elsősorban az ellenáramú szétválasztó műveletek tervezésével, modellezésével foglalkoztam. 1997-ig dolgoztam ott, de közben már 1991-től kezdve Franciaországba, a Lyoni Műszaki Egyetem (INSA Lyon) Energetikai Karára mentem ki többször 3-6 hónapra, részben ösztöndíjjal, részben pedig vendégprofesszorként, ahol kutatásokat végeztem a desztilláció területén és oktattam is francia nyelven. Ez idő alatt készítettem el a kandidátusi értekezésemet, amit 1992-ben védtem meg, így aztán 1994-től már docensként dolgoztam. Annak ellenére, hogy a tudományos publikációk, a nemzetközi kapcsolatok jól mentek, olyan helyzet alakult ki a tanszéken, amely számomra személyileg nem volt kedvező, és perspektivikus, ezért 46 éves koromban úgy döntöttem, hogy változtatni kellene. Ekkor adódott egy lehetőség, hogy Dr. Molnár Károly, aki akkor a Vegyipari és Élelmiszeripari Gépek Tanszéknek volt a vezetője, és akinek korábban az ipari megbízásos munkáiba bedolgoztam és elégedett volt a tevékenységemmel, felajánlotta, hogy jöjjek át a tanszékére docensnek. Náluk éppen a desztilláció és az extrakció területén, ahol én már jelentős tapasztalattal rendelkeztem, hiány volt. Így tehát munkahelyet változtattam, de úgy, hogy a nemzetközi kapcsolataimat is megtartottam. Akkoriban tanszékvezetésről még egyáltalán nem volt szó. Új tanszékemen folytattam a kutató, oktató munkámat, és 2000-ig rendszeresen jártam ki Franciaországba, ahol elnyertem egy olyan vendégprofesszori állást, amelynél én mondhattam meg, hogy melyik periódusban megyek ki 3 x 4 hónapra. Így folytatni tudtam az ott megkezdett kutatásaimat is, amit aztán itthon a PhD-hallgatókkal szépen lassan átvettünk a franciáktól. Úgyhogy ott haladtam előre a tudományban, itthon pedig beilleszkedtem a tanszék munkájába.

2003-ban beadtam a nagydoktori pályázatomat, amit 2005. június 30-án meg is védtem, méghozzá egy olyan zsűri előtt, amelynek a fele gépészekből, a másik fele pedig vegyészekből állt. A habilitációnál ez ugyanígy történt. 2006-2009 között egy-egy hónapra, akkor már (a lyoni egyetem személyi és profil változásai miatt) Toulousebe mentem ki vendégoktatónak, ahol azt kérték, hogy – a kutatás mellett – angol nyelven oktassak. 2006-ban habilitáltam. Ekkor sem a Gépészeti Eljárástechnika Tanszék, sem pedig az Épületgépészeti Tanszék nem felelt meg a „tíz, öt, egy egyetemi szabálynak”, vagyis hogy 10 főállású oktatókutató kell, ebből 5-nek kell minimum PhD-val rendelkeznie és egy főnek főállású egyetemi tanárnak kell lennie. Ez volt az oka annak, hogy a két tanszéket össze kellett vonni. 2007. július 1-jétől egy félévig Garbai professzor úr lett a közös tanszékvezető, majd Molnár Károly visszavette ezt a pozíciót. 2008 májusában Dr. Molnár Károly elment az akkori kormányba tárca nélküli miniszternek, és előtte engem kért fel, hogy a helyébe lépjek: Akkoriban már folyamatban volt az egyetemi tanári pályázatom, és látta, hogy belátható időn belül csak nekem lesz meg az esélyem arra, hogy egyetemi tanár legyek. Ezután lettem én előbb megbízott tanszékvezető, majd pályáztam, és nyertem. Így lettem öszszesen 7 év és 7 hónapig tanszékvezető. Ekkoriban egyébként a tanszék nagyon rossz helyzetbe került, jelentős bérhiányunk volt. Úgyhogy elég nehéz volt a helyzet induláskor.

Ha még emlékszel rá, érdekelne, hogy amikor átvetted ezt a pozíciót milyen terveket, elképzeléseket forgattál a fejedben?

Az biztos, hogy az összevonás nagyon váratlan volt, és éreztem az épületgépész szakma tartását és félelmét is. Az első vélemény az volt, hogy „Macskásy professzor úr tanszéke elveszítette az önállóságát”, ráadásul a vezetés is egy másik tanszék emberének a kezébe került. Ezért én nagyon ügyeltem arra, hogy ne vádolhassanak meg részrehajlással, és megmaradjon az egyensúly. Ez elég nehéz volt, mert egyenlőtlenek voltak a teljesítmények, hiszen az egyik oldalon az oktatási teljesítmény, a hallgatói létszám volt jobb, a másik oldalon pedig a tudományos teljesítmény. Nem volt könnyű, de nagyon ügyeltem arra, hogy az épületgépészek önállóságát fenntartsuk, és ne avatkozzak bele olyan ügybe, amely nem az én kompetenciám. Nagyon fontos volt az is, hogy a béke fennmaradjon, hogy az emberek ne gyomorgörccsel járjanak be dolgozni. Nem volt könnyű, de úgy érzem sikerült. Helyenként azzal vádoltak, hogy túl elnéző vagyok az épületgépészekkel szemben, de ez nem így volt. Szerintem sikerült sok mindenben előre lépnünk. Igyekeztem nagyon demokratikusan vezetni a tanszéket. Létrehoztuk a tanszéki tanácsot 6 fővel (3 épületgépész, 3 eljárástechnikás), így törekedtem arra, hogy mindenki szervezett formában, megfontoltan mondja el a véleményét, és ne a folyósón támadják le a tanszékvezetőt. Összesen több mint 3 évet voltam vendégprofesszor Franciaországban, ahol azt láttam, hogy egy tanszéket demokratikusan is lehet vezetni és ettől a tanszék még jól működik. Bár többször is erélytelenséggel vádoltak, de úgy érzem, hogy ez így volt jó.

Van még esetleg valami, amit még ma is csiszolgatni kellene? Vagy mi az, amire már nem maradt időd?

Persze, hogy lehetne még mit csiszolni, ez természetes. Mielőtt én átvettem a vezetést, három évig itt egy PhD-védés sem volt, azóta pedig több mint 10. Ezek nagyobb része volt épületgépész. Komoly folyóiratokban publikálnak emberek, akik azelőtt ezt nem tették. Sikerült az épületgépészek mentalitását is megváltoztatni. Impakt faktoros folyóiratokba is (pl. Energy, Energy & Buildings) most már rendszeresen publikálnak a tanszékről. Ennek nem volt korábban hagyománya. Úgyhogy szerintem az épületgépészeknél a tudományos munkában jelentős előrelépés volt. Nálunk a címeket és a költségvetés egy részét is a tudományban elért teljesítmény alapján osztják ki.

A „vegyipari gépész” képzésben pedig kevés volt a hallgató, de ezen a téren is sikerült sokat javítani. Pl. a Folyamattechnika BSc specializáció jelenleg már maximális létszámmal fut. Indítottunk egy új Vegyipari Energetika specializációt, ami megint maximális létszámmal üzemel, és a Gépészeti Eljárástechnika is az MSc-ben normál létszámmal elindult.

Külsősként én úgy érzem, hogy egy kiváló tanszéket hagytál most a hátad mögött. Mire vagy a legbüszkébb és mit tennél a mostani tapasztalatoddal másképpen?

Sikerült demokratikus légkört kialakítani, sikerült a tudomány iránti fogékonyságot nagymértékben növelni, és sikerült kialakítani olyan légkört, amelyben mindenkinek megvolt a feladata. Az elmúlt négy évben a tanszék laboratóriumait jelentős mértékben felújítottuk. Ebben az ipari partnereink és tanszéki kollégáim is óriási szerepet vállaltak. Az új specializáció, a Vegyipari Energetika elindításában is sokan segítettek, elsősorban dr. Örvös Mária és dr. Fehér Kinga, úgyhogy személyes érdemem talán nincs olyan sok, hiszen ez egy társasjáték, közös munka volt. Az, hogy az embereknek relatíve nagy szabadságot adok, azt is jelenti, hogy nagyobb felelősségük is van. Hol sikerült előre lépni, hol nem, ez természetes, de minden kollektív munka volt.

Az például, hogy az épületgépészeknél annyira jól megy az oktatás, az Kajtár Lászlónak, Szánthó Zoltánnak és a munkatársaiknak köszönhető.

Csak, hogy egy focis hasonlattal éljek (miután mostanság annyit beszélünk a fociról a norvégok elleni mérkőzés kapcsán is és azért is, mert a gépész kari oktatói csapat, amelynek én vagyok a csapatkapitánya, először nyerte meg a BME oktatói foci kupát). Van az edző és a csapatkapitány. Az edző a pálya széléről kiabál. A csapatkapitány viszont maga is részt vesz a játékban, meghallgatja a játékosok véleményét, és személyesen jó példát mutat. Körülbelül ez volt az én ars poeticám is. Én például tanszékvezetőként is minden korábbi órámat, és minden PhD-hallgatómat megtartottam, és továbbra is rendszeresen publikáltam. Tudom, hogy ez nem szokásos.

Olyan lényegében nincs, amit teljesen másképp csinálnék, de természetesen vannak még bőven megoldandó feladatok, amelyeket nem sikerült 100%-osan megvalósítani. Én ennyit tudtam tenni. Igyekeztem, a lelkiismeretem tiszta. Létrehoztuk a két szakmai csoportot. Az emberek között személyesen jó viszony van, szakmailag is van egy bizonyos fokú átjárás, amelyen persze még lehetne erősíteni.

Maradt-e olyan gondolat, elképzelés benned, aminek a megvalósítását szívesen ajánlanád az utódodnak?

Az emberek különbözőek. Az utódom is részletkérdésekben csináljon nyugodtan mást, a saját belátása szerint. Lehet, hogy ő kicsit szigorúbb lesz pl. határidők terén, ez az ő szíve joga és lehet, hogy jobban is csinálja majd, mint én. De amihez nagyon ragaszkodom, és szerintem ezt ő is belátja, hogy fontos, hogy a tanszék demokratikusan, békében működjön. Volt a tanszéki tanács, amit megszüntettek, ezért létrehoztam a tanszéki tanácsadó testületet. Most januárban megint megalapítjuk a tanszéki tanácsot, aminek hivatalból tagja a tanszékvezető, a volt tanszékvezető és a gazdasági, illetve az oktatási felelős. László is belátja, hogy ezt működtetni kell, mert fontos. Ez az ő munkáját is segíti, a tanszéki légkört javítja. A többibe nem szólnék bele. A tanszéki szellem, az irány megtartása az utódom feladata.

Megoldandó problémák vannak természetesen, pl. a Gépészeti Eljárástechnikán a PhD-hallgatók létszámát növelni kell. Nekem eleinte komoly gondot jelentett a vegyipar állandó szakember igényének kielégítése. Jó cégek jöttek volna ide válogatni a végzős hallgatók közül, és nemigen tudtunk jó hallgatókat küldeni hozzájuk. Ezen a téren most ugyan nagy javulás van, de a jó vegyipari gépész még több vállalatnál hiánycikk.

Szerinted az épületgépészeti felsőoktatásnak a jövőben a több tudomány, vagy inkább a gyakorlatiasabb, azonnal hasznosítható tudás felé kellene haladnia?

A BSc képzésben kellene a gyakorlati vonalnak erősebbnek lennie, az MSc diplomának pedig mindenképpen értékmérőnek kell lennie, itt a mérnöknek megfelelő alapokkal és elméleti ismeretekkel kell rendelkeznie, és képesnek kell lennie arra, hogy a munkahelyén szükséges konkrét gyakorlati ismereteket rövid időn belül elsajátítsa. Mi általában azt mondjuk, hogy nem jó, ha a BSc után kimennek dolgozni a hallgatók. A gépészmérnöki MSc diplomának nagy értéke van, az biztos. Amíg én tanszékvezető voltam, a MOL elkezdett minket évi rendszeres támogatásban részesíteni, azzal a nem titkolt céllal, hogy ők tőlünk szeretnének gépészmérnököt kapni, és ezért áldoznak is.

De az épületgépészek sokszor együtt dolgoznak a vegyipari gépészekkel pl. a gyógyszergyárakban, így sohasem feledkeztem el az épületgépészekről sem. Például a Richterből 3 ösztöndíjat is sikerült szerezni tehetséges fiataloknak, abból kettő épületgépész és csak egy vegyipari gépész. Ennek az ösztöndíjnak az elnyerésében szerepet játszott az is, hogy jó a képzés profilja, jó a téma és versenyképes volt a jelölt.

Kicsit rátérve a magánéletedre, a magánszférádra. Hogyan él ma egy tudós ember, egy volt tanszékvezető? Örült a kedves feleséged, amikor „egy gonddal kevesebb” elven megszűnt a tanszékvezetői pozíciód?

Elbúcsúzásomkor minden hölgy kollégámnak vettem egy szál virágot, megköszönve a munkájukat, a támogatásukat. Feleségemnek, aki egyébként docens a Matematikai Intézetben, három szálat adtam, ilyen módon megköszönve a türelmét és támogatását.

A munkát folytatom, mert egyrészt kell is, és hál’ Istennek egyelőre bírom egészségileg is. A korábban említett „tíz, öt, egy szabály” értelmében most én vagyok az egyetlen főállású, aktív egyetemi tanár. Az új egyetemi vezetés nagyon szigorúan veszi ezt a szabályt, és ha én nyugdíjba mennék, nagyon nehéz helyzetbe kerülhetne a tanszék, megint elveszíthetné az önállóságát is. Nagyon remélem, hogy 4-5 éven belül sikerül a munkatársakból egyetemi tanárt „kitermelnünk”, de addig nekem is helyt kell állnom. Adminisztratív munkám remélhetőleg kevesebb lesz. Azért igyekszem majd Kajtár tanár úr munkáját segíteni, és ő igényt is tart erre. Nem akarok én itt örök időkig aktív lenni, szeretnék a terhelésemből fokozatosan csökkenteni.

Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje annak, hogy hátradőlj kicsit és például az eddig elhanyagolt hobbijaiddal foglalkozz?

Az igazság az, hogy időigényes hobbim nincs. Eddig is sportoltam és színházba is rendszeresen jártam, úgyhogy egyelőre nincs ilyen tervem. De fokozatosan át szeretném adni a munkámat, és teret akarok adni a fiataloknak.

A Gépészeti Eljárástechnika szakmai csoportnak még maradok a vezetője, de mihelyst találunk egy alkalmas fiatalt, nagyon szívesen átadom azt is.

Mit üzensz azoknak a fiataloknak, a mostani diákoknak: érdemes tanárnak, tudós embernek lenni?

Szerintem érdemes, de ehhez megfelelő beállítottság kell és megfelelő helyzet is. Mert ha például jön egy tehetséges vidéki fiatal, aki megfelelő szülői támogatás nélkül, jó eredménnyel elvégzi az MSc-t, és esetleg sürgősen családot akar alapítani hasonló helyzetű hölggyel, akkor esetleg azt mondom, hogy most ne maradjon itt PhD-hallgatónak, próbáljon meg máshol többet keresni. Az egyetem egy állandó, magas társadalmi presztízsű munkahely, ad egyfajta szabadságot, én pl. már nem tudnék egy irodában, fix munkaidőben dolgozni. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem dolgozom le a napi 10 órát, de azt én magam osztom be. Tehát a válaszom az, hogy érdemes! Azt látom a fiatalokon is, hogy megbecsülik ezt a munkahelyet, annak ellenére, hogy lehet, az iparban esetleg többet keresnének.

Mit gondolsz, a frissen végzettek maradjanak itthon, és törekedjenek a szülőhazájuk gondjait megoldani, itt boldogulni, vagy idegen országokban próbálkozzanak a jobb jövő reményében?

Én érintett is vagyok ebben a kérdésben, mert az egyik PhD-hallgatóm kitüntetéssel végzett Franciaországban és ráadásul mexikói menyasszonya is van. Én azt mondtam neki, hogy jöjjenek haza. Szerezzenek a hallgatók nemzetközi tapasztalatot, utána pedig térjenek haza. Magam is úgy éreztem hosszabb külföldi tartózkodásom után, hogy az ember tényleg csak a saját hazájában lehet otthon.

Nagyon szomorúnak tartom azt, ami manapság kialakult a fiatalok körében, hogy ennyien külföldön képzelik el a jövőjüket. Bizonyos fokig a politikai viszonyoknak is van ebben felelősségük, de ezt a fajta külföld iránti rajongást kicsit túlzónak érzem, mert a fiatalok legtöbbször kint is kiszolgáltatott helyzetben vannak, legalábbis kezdetben.

Mindig azt szoktam mondani a fiataloknak, hogy én is mindent megértek, igyekszünk mindenben segíteni, de nekünk sem volt anno minden olyan könnyű és az élet minden területén küzdeni kell, mindenhol a világban. El kell menni külföldre dolgozni, kapcsolatokat kell szerezni, de aztán jöjjenek haza. Azt viszont aggasztónak tartom, hogy már gimnázium után el akarnak menni a diákok, pedig – nemzetközi tapasztalataim alapján mondhatom, hogy – a magyar felsőoktatás nem olyan rossz, minden hibájával együtt.

Tanárként, tudósként sok mindent elértél, mi az, ami még motivál, maradt még valami az íróasztal fiókjában?

Nagy terveim nincsenek. Szeretem a munkámat mind az oktatást, mind a kutatást. Az adminisztrációt már kevésbé szeretem, de ebből kevesebb is lesz most. Továbbra is szeretném segíteni az életben, az előrejutásban a fiatal tanszéki munkatársaimat és volt PhD-hallgatóimat. Az eddigi munkámat folytatom, ezt szeretném csinálni, ameddig bírom, és mihelyst át tudok adni valamit a fiataloknak, több időm marad a családra. Továbbra is szeretném egészségesen élni az életemet és azzal foglalkozni, amit szeretek.

Pongrácz Lajos
főszerkesztő

A szerzõ egyéb cikkei:

  Lezártunk egy esztendőt, elkezdtünk egy újat
  Magyarország földrajzilag jó helyen van, az itt dolgozó munkaerő jól képzett, megállja a helyét
  Munka és sport nélkül nem lehet élni
  Figyelmeztető karácsonyi gondolatok
  Sohasem másolunk, csak újat alkotunk
  Számomra a Mart az élet

A szerzõ összes korábbi cikke >>

Eseménynaptár

Hirdetés
Kiadja a Média az épületgépészetért Kft.
Szerkesztőség és kiadóhivatal:
H-1112 Budapest, Oltvány u. 43. I/2.
Telefon: +36 (1) 614 5688
E-mail: kiado@magyarinstallateur.hu

 
Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt. Hírlap Igazg.
Előfizetés és reklamáció: +36 (1) 767-8262
E-mail: hirlapelofizetes@posta.hu
 
 
elfelejtettem a jelszavam