belépés / regisztráció
2020. december 2. szerda
Aktuális lapszám

A fűtési költségmegosztás aktuális kérdései

Valószínűleg sokan gondolhatják a cím alapján, hogy valami elhanyagolható és érdektelen épületgépészeti részletkérdésről lesz szó, de nagyon remélem, hogy ez nem riaszt el senkit a cikk elolvasásától, sőt, utána meg fog változni a véleményük a kérdésről.

 

Előre szeretném bocsátani, hogy a fűtési költségmegosztás kérdésével immár 20 éve foglalkozom elméletben és gyakorlatban. Egy fűtési költségmegosztókat gyártó külföldi cég licencpartnereként több városban, több ezer lakás fűtési költségmegosztását végezzük, ezeknek az épületeknek a fűtési rekonstrukciós terveit én készítettem, sok helyen a teljes kivitelezést is cégünk végezte. A fűtési költségmegosztás témakörében eddig is írtam cikkeket, és tartottam előadásokat itthon és külföldön [3, 4, 5], ezeket mindig elemző módon, tudományos igénnyel készítettem, a napi aktualitásoktól és céges kapcsolatoktól mentesen. Most, hogy aktív egyetemi oktatói tevékenységemet már befejeztem, „megengedhetem magamnak”, hogy ilyen kérdésekkel is foglalkozzak anélkül, hogy bárki is félreérthetné, vagy esetleg tudatosan összemoshatná, félremagyarázhatná oktatói és vállalkozói szerepemet, munkámat.

A cikk első részében érintett néhány téma, kérdéskör:

  • A költségmegosztó nem hitelesített mérőeszköz, ezért joghatályos mérésre alkalmatlan volna?
  • Mi is az a fűtési költség, és mégis, miért nem az, ami?
  • Az állam szerepe, a törvényi-rendeleti szabályozás.
  • Kibékíthetetlen ellentét: szélső lakás kontra közbenső lakás.
  • Kompenzáció: szakmai vagy szociális kérdés, turkálhatunk-e egymás zsebében?
  • Az emberi tényező.
  • Sztereotípiák: a légteres átalánydíjas elszámolás rossz, a tisztán fogyasztásarányos is rossz – van-e, lehet- e egyáltalán jó megoldás?

Francia „fűtési költségmegosztás” példa

Az utolsónak említett kérdéssel kezdem, így, macskakörmök közé téve a fűtési költségmegosztást, mert egy látszólag egyáltalán nem is ideillő példát említek.

Franciaországban nagyon sok alacsony bérű szociális bérlakás van (úgynevezett HLM: Habitation `a Loyer Modéré), az épületek legnagyobb része a magyarokhoz hasonló házgyári technológiával épült. Mivel a francia villamos energiatermelés ∼80% - 20% arányban atomerőművekre és vízierőművekre épülve olcsón szolgáltat villamos energiát (hőenergiát viszont szinte egyáltalán nem), logikus, hogy a villamos fűtés nagyon elterjedt, mondhatni távfűtésként használják. Ezen épületek legnagyobb részében alapfűtésként villamos hőtárolós padlófűtést alkalmaznak, amivel a lakásokat egységesen 15…16 °C-ra fűtik, ennek díja a bérleti díjban területarányosan jelenik meg. A helyiségenkénti, igény szerinti szabályozott kiegészítő fűtést többnyire ventilátoros hőtárolós fali villamos fűtőtestekkel oldják meg, természetesen ennek díja már mért, lakásonként számlázott tétel. Ezekben a szociális bérlakásokban, ahol a lakók nem tulajdonosok (és nem ők döntötték el, hogy az adott épületen belül hol akarnak lakni), egyszerűen és nagyszerűen megoldották a szociálisan érzékeny fűtési költségmegosztást, amit ott mindenki igazságosnak tart és ezért természetesen elfogad. Erre a kérdésre később még visszatérek a hazai törvényi szabályozással kapcsolatban.

Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy ez a hőtárolós fűtés nagy előnyt jelent az erőművek és a villamos-ellátó rendszer üzemvitele szempontjából a csúcs és völgy időszakok simításában.

A fűtési költségmegosztás mérőeszközei és a joghatályos mérés

Kezdetben volt a légköbméteres átalánydíjas, méretlen fűtési szolgáltatás, az ősbűn, aminek hatása még ma is érződik, sok ember egyszerűen szerzett jogként értelmezi – már akiknek az volt a kedvezőbb! Mivel a fűtési hőigénynek vajmi kevés köze van a fűtött térfogathoz, egy bármilyen szolgáltatás pedig igazán csak akkor nevezhető szolgáltatásnak, ha az mért, idővel a fűtés területén is szükségszerűen kifejlesztették az ehhez szükséges mérőeszközöket.

A fűtési költségmegosztók szabványban [1, 2] előírt követelményeknek megfelelő, egyszerű és olcsó, hitelesítést nem igénylő mérőeszközök, ezért is alkalmazzák őket elterjedten a függőleges elosztású fűtési rendszerek felújításánál, korszerűsítésénél. A költségmegosztók fűtőtestenként a szabványban előírt módon felszerelve (1. ábra) nem GJ-ban vagy kWh-ban kifejezett konkrét fűtési energiafelhasználásokat mérnek, hanem a fűtőtestek leadott hőenergiájával arányos, úgynevezett „fogyasztási egységeket”, amelyek alapján távfűtésnél az épület központi hőmennyiségmérővel mért összes hőfogyasztásának költsége az egyes lakások között, azok hőfelhasználásával arányosan megosztható. Gázkazánházas helyi hőellátásnál a gázmérővel mért gázfogyasztás költsége lehet a megosztás alapja, de akár más tételek is ide vehetők, mint például a karbantartási költségek, vagy a fűtési célú villamos energiafogyasztás díja.

Le kell szögezni, hogy a fűtési költségmegosztók ezen feladatuk ellátására tökéletesen megfelelnek: joghatással járó mérésre alkalmas, gyárilag etalonnal ellenőrzött, kalibrált mérőeszközök.

Sajnos ezzel ellentétes vélemények is léteznek, sőt, olyanok is vannak, amelyek még jelen szaklapban is helyet kaptak és kapnak: ezek Kelecsényi Tibortól származnak [6]. Meglehetős vehemenciával és céltudatossággal írja cikkeit, amelyeknek csak néhány megállapításával tudok egyetérteni, nagy többségük szerintem alapjában véve helytelen és káros véleményt tartalmaz a fűtési költségmegosztókról és a fűtési költségmegosztásról.

A dolgok ezzel kapcsolatban odáig fajultak, hogy 2008-ban írt cikkeire hivatkozva (létező, de itt meg nem nevezett személyek) megkeresték a Magyar Mérnöki Kamarát és annak Épületgépész Tagozatát egy előterjesztéssel, hogy járjanak el az összes lehetséges hatóságnál „az országosan használt, távfűtési költség-megosztók felülvizsgálata és hatályon kívül helyezése ügyében”! A fűtési költségmegosztókat „megbízhatatlan, fizikailag-technikailag alkalmatlan eszköznek” minősítették, kérelmezve betiltásukon kívül „a törvényes elévülésen belüli kártérítés igényének megállapítását a hőszolgáltató, távfűtő szervezetek felé”. Az ügybe én is belekeveredtem, mert a beadványt akkori kamarai tisztségviselőktől magánlevélként megkaptam, és a véleményemet kérték. Én szintén baráti magánlevélben válaszoltam, egyértelműen megfogalmazva meglehetősen lesújtó szakmai véleményemet az előterjesztésről. Hogy, hogy nem, ez a magánlevél többszörös áttételen keresztül eljutott Kelecsényi Tiborhoz is, aki abból, számomra megmagyarázhatatlanul, akkori munkahelyem, a Debreceni Egyetem hivatalos véleményét vélte kiolvasni, és minden teketória nélkül etikai-fegyelmi vizsgálatot kezdeményezett ellenem munkáltatómnál. Javára legyen mondva, levelében mellesleg el is határolódott attól, hogy a beadvány szerzői rá és cikkeire hivatkoztak: „Nyilvánvalóan nem volt, és most sem szándékom a költségosztók betiltása.” Rögzíteni szeretném, hogy Kelecsényi Tibort nem ismerem, továbbá szakmai véleményt soha nem személyekről nyilvánítok, hanem csakis az általuk képviseltek szakmai tartalmáról.

Ez után a kis közjáték után nézzük, mi is a valós helyzet a fűtési költségmegosztók joghatással járó mérésre történő használatával!

A Magyar Kereskedelmi Engedélyezési Hivatal honlapján felsorolja a kötelező hitelesítésű mérőeszközöket, de ezek között természetesen nem szerepelnek a fűtési költségmegosztók. Onnan idézem a hivatalos álláspontot:

„f) Az itt fel nem sorolt, ún. nem kötelező hitelesítésű mérőeszközök hitelesítése nem kötelező és nem is lehetséges. A nem kötelező hitelesítésű mérőeszköz megfelelő pontosságát más eljárással (pl. kalibrálással) lehet biztosítani. A joghatással járó mérésre használt nem kötelező hitelesítésű mérőeszköz csak etalonnal ellenőrzött (kalibrált) eszköz lehet.”

A Magyarországon is forgalomban lévő fűtési költségmegosztók természetesen rendelkeznek úgynevezett típusengedéllyel, amit az [1, 2] szabványok előírásai és gyártók által benyújtott dokumentáció alapján, akkreditált laboratóriumban lefolytatott szigorú vizsgálatok után a gyártó ország illetékes mérésügyi hivatala állít ki. Ez az intézet partnercégem esetében a DANAK (Danish Accreditation and Metrology Fund), az engedélyek itt megtekinthetők.

A többszintes épületek függőleges elosztású fűtési rendszereit lehet úgy is korszerűsíteni, hogy azt vízszintes elosztásúvá átalakítva, lakásonként hiteles – és időszakonként jó pénzért újra hitelesítendő – mérőeszközt, hőmennyiségmérőt építenek be. Ez a fűtéskorszerűsítés egy nagyságrenddel drágább változata, amit sokan korszerűbbnek, korrektebbnek és jobbnak tartanak, de hogyan is lehet a fűtési költségeket elszámolni a hiteles hőmennyiségmérők alapján? Pontosan ugyanúgy, mint a fűtési költségmegosztókkal: arányos megosztásra használva a rajtuk, mint almérőkön mért hőfogyasztási értékeket, egy eset kivételével. Ha a helyi távhőrendelet kötelezi a hőszolgáltatót a lakásonkénti hőmennyiségmérők alapján történő közvetlen elszámolásra – ez esetben azonban magasabb hődíjjal számolnak a kétségkívül meglévő belső hálózati hőveszteségek, valamint a külön-külön leolvasások többletmunkája miatt.

A fűtési költségmegosztás kérdése különben szerepel az energiahatékonyságról szóló 2012/27/EU irányelvben is [11]. Konkrétan a direktíva (29) bekezdése rögzíti, hogy: „Egyes távfűtéses, vagy házközponti fűtéses többlakásos épületekben a pontos egyedi hőfogyasztásmérők alkalmazása műszaki szempontból bonyolult és költséges volna, mivel a lakásokban a fűtésre használt meleg víznek több különböző belépési és kilépési pontja is van. Feltételezhető tehát, hogy a többlakásos épületekben a hőfogyasztás egyedi mérése mindazonáltal műszaki szempontból megoldható abban az esetben, ha az egyedi mérők működtetéséhez az épületben nem kell lecserélni a már meglévő melegvizes fűtési rendszer csöveit. Az ilyen épületekben az egyedi hőfogyasztást úgy lehet mérni, hogy valamennyi radiátort egyedi fűtési költségosztóval szerelnek fel.” Ezeknek az épületeknek a lakásait 2016. december 31-ig fel kell szerelni költségmegosztókkal, vagy hőmenynyiségmérőkkel, és a hőfogyasztást a tényleges felhasználás alapján kell elszámolni, amit az energiahatékonyság szempontjából fontos kérdésnek tekintenek. Az elfogadott EU direktívát a magyar parlamentnek 2014. júniusig kell átültetnie az ország saját jogrendszerébe.

A következtetések levonását az olvasóra bízom.

Mit is osztunk fel és hogyan?

Természetesen (?!) azt kell felosztani, amit a jelenleg érvényes [9] rendelet előír, és úgy, ahogyan azt előírja.

A továbbiakban erről a rendeletről lesz főleg szó, ami a [7] távhőszolgáltatási törvénybe illesztve, annak [8] végrehajtási rendeletét módosítva, a törvény részeként fogalmazza meg az előírásokat, így tulajdonképpen maga is törvényként funkcionál. Ez a rendelet szerintem sajnos nagyon hasonlatos az elhíresült tankönyvi állatorvosi beteg lóhoz, ami hibát el lehetett követni benne, azt el is követték, de vegyük sorra a legfontosabbakat!

  • Rögtön kezdésként felmerül a kérdés, miért is a távhő törvény szól a fűtési költségek megosztásáról? Mindenki számára közismert tény, hogy nem csak távfűtött épületekben lehet, van fűtési költségmegosztás, hanem például tetőtéri gázkazánházasok ezreiben is – épp a rendelet alkotói ne tudnák? A távhő törvénybe illesztett rendelet szerintem egyértelműen sérti az egyenlő elbánáshoz való jog alkotmányos alapelvét, hiszen csak a távfűtésben teszi kötelezővé az alkalmazandó eljárást, máshol nem, ez pedig durva diszkrimináció a távfűtött épületek lakóközösségeivel, lakástulajdonosaival szemben!
  • Már a mérőeszköz megnevezése (vagyis: fűtési költségmegosztó, heat cost allocator, Heizkostenverteiler, répartiteur de frais de chauffage stb.) alapján is világos kellene, hogy legyen, a teljes fűtési költség megosztásáról van szó, vagyis a fűtési hődíj és a fűtési alapdíj összegéről. A fűtési módtól teljesen függetlenül (távhő, gáz, villamos) ez így áll össze, bár arányuk nagyon változó: a villamos alapdíj ∼3%, a gázé ∼14%, a távhőé ∼30…40%. Ez teljesen magától értetődő volna egyszerű, józan paraszti ésszel, nem úgy a törvény szerint: a megosztandó fűtési költség csak a fűtési hődíj lehet, a fűtési alapdíjat tilos költségként fogyasztásarányosan felosztani! A távfűtési szolgáltatóknál az alapdíj egy kalkulált tétel, azonban nekik is teljesen mindegy, hogy a szolgáltatásuk ellenértékéhez milyen címen jutnak hozzá, a lényeg, hogy hozzájussanak. A rendelet ezen előírása érthetetlen, szükségtelen, és kifejezetten káros a fogyasztói költségérzékenység, így a lehetséges fűtési energiamegtakarítás szempontjából is.
  • A rendelet ezen felül még a fűtési hődíj 30…50%-át is a fűtött térfogat arányában írja elő felosztani (úgy, mint az egyébként is magas alapdíjat), vagyis eljelentékteleníti a fogyasztásarányos elszámolást, ami a fűtési költségmegosztók kitalálásának és használatának eredeti célja. Ez szerintem nonszensz, értelmetlen, és szintén a fűtési energiamegtakarítás ellen hat.
  • A rendelet maximálja az elszámolható fajlagos hőfogyasztást (GJ/lm3), így ha például valaki folyamatosan és akarattal nyitva tartja lakása összes ablakát ötösre tekert termosztátfejek mellett, akkor sem fizethet több hődíjat, mint az épület átlagának a 2.5- szerese! Ezt talán részletesebben nem is kommentálnám.
  • A rendelet a fűtési csőhálózat csöveinek hőleadását semmilyen formában nem veszi figyelembe, pedig azok valós hőleadók (az egycsöves fűtések tervezésénél kötelezően számolni is kellett velük), ráadásul teljesen szabályozhatatlanok. Gyakorlatomból tudom, hogy a fűtőcsövek hőleadásának aránya az egyes helyiségek teljes hőigényéből ∼10…50% közötti, extrém esetekben azonban ezt jóval meghaladó is lehet. Figyelmen kívül hagyásukkal torzul a fogyasztásarányos költségmegosztás.
  • A rendelet kötelezővé teszi az úgynevezett svájci kompenzációs módszer alkalmazását az átlagosnál kedvezőtlenebb elhelyezkedésű helyiségek esetében. A rendelet alkotói éppen csak azt felejtik el, hogy ilyen, vagy hasonló kompenzáció alkalmazása Magyarországon kívül legfeljebb szociális bérlakások esetében ajánlott (ott sem kötelező), magántulajdonúaknál pedig egyértelműen tilos, Németországban például törvényi szinten tiltják. A kompenzáció rendeleti-törvényi előírásával tulajdonképpen kötelezővé teszik az egymás zsebében turkálást! Teljesen indokolatlanul és indokolhatatlanul vesznek ki pénzt egyesek zsebéből és raknak át másokéba. Megnézném én azt a gáz-központi, vagy gázkonvektoros fűtésű szélső-legfelső lakás tulajdonosát, aki a szomszédjain akarná behajtani fűtési többletköltségének egy részét, biztos vagyok benne, hogy egykettőre elrendelnék elmeorvosi szakvizsgálatát! Különben javaslom a költségmegosztással a valaha (sajnos!) volt légteres átalánydíjas módszerhez képest most többet fizetőknek, gondolkodjanak el, és rövid úton rá fognak jönni, hogy évtizedeken keresztül szomszédjaik fizették ki az ő fűtési költségük tetemes részét. Nem értem miért van az, hogy ez a félreértelmezett szociális érzékenység a távfűtés, és csakis a távfűtés esetében jelenik meg törvényi szinten. A kompenzáció semmiképpen sem szakmai kérdés, hanem egyértelműen szociális, ezért kezelni is szociálpolitikai eszközökkel és módszerekkel kellene, lehetne – de ezt is csak a (Magyarországon nagyon kisszámú) szociális bérlakások esetében. A kötelező kompenzáció sérti az egyenlő bánásmódhoz való jog alkotmányos alapelvét, mert a távfűtésben más módszert rendel alkalmazni, mint bármilyen más fűtési mód esetén, és mert a távfűtésen belül is egyeseket önkényesen és kötelezően jutalmaz mások kárára.
  • Idézek a rendeletből: „Ha a tulajdonosi közösség eltérő költségmegosztási módszert fogad el, akkor azt az épületek energetikai jellemzőinek tanúsításáról szóló jogszabály szerinti energetikai tanúsítvánnyal, megfelelő szakirányú végzettséggel rendelkező tanúsítványt végző által valamennyi épületrészre kiterjedően elkészített, a felhasználási helyre vonatkozó részletes energetikai számítással kell alátámasztani.” Ezt szerintem valószínűleg azért írták bele, hogy elmondhassák, van lehetőség a rendeletitől eltérő, más költségmegosztási módszer választására is, de egyben a konkrétumok nélküli ködös fogalmazással maximálisan meg is nehezítsék ennek a lehetőségnek a választását. Én még nem hallottam senkiről, aki ezt választotta volna, őszintén bevallom, én is bajban lennék, ha ilyen zavaros dologra próbálnának kényszeríteni. Egyébként meg minek is volna rá szükség? Energetikailag ugye biztosan nincs két egyforma épület, tehát ha valaki el akar térni a rendeletben előírt módszertől, akkor időt, pénzt és fáradságot nem kímélve alaposan meg kellene vizsgálnia, feltárnia az egyedi jellemzőiket. Ha a rendelet előírásai szerint járunk el, akkor viszont legyen bármilyen is az adott épület energetikailag, gondolkodás nélkül ugyanarra a kaptafára kell ráhúzni! Hogy is van ez?!
  • A hab a tortán a múlt év szilveszteri [10] kormányrendelet, amely egyetlen ponton módosítja az eddigieket. Az idei évtől a meglévő, érvényes fűtési költségmegosztási szerződéseket el kell dobni, ha jó volt a fűtési közösségnek, ha nem! A törvény erejével, mindenáron ráerőszakol az emberekre egy, az előzőekben részletesen kifejtettek szerint teljesen abszurd fűtési költségmegosztási módszert. Önálló piaci szereplők között, szabad akaratukból kötött, érvényes magánjogi szerződések kötelező megváltoztatását rendeli el. Ez szerintem sérti a jogbiztonság elvét, ezért egyáltalán nem mellesleg, szintén alkotmányellenes. Összefoglalva, véleményem szerint a rendeletekkel többszörösen kiegészített és módosított távhőszolgáltatási törvény egyáltalán nem alkalmas a fűtési költségmegosztás általános kérdéskörének szabályozására, mindenképpen és sürgősen teljes revízióra szorul. Sőt, tovább megyek, szerintem a fűtési költségmegosztás nem igényel sem rendeleti, sem törvényi szintű szabályozást, sem a távfűtésben, sem máshol.

Gondolatok, javaslatféleségek

A fűtési költségmegosztást én olyan, kölcsönös bizalmi viszonyon alapuló szolgáltatásnak tartom, ami egy épület fűtési közössége és a fűtés szolgáltatója közé lép be az épület képviselőjének (vagy tulajdonosának) megbízásából, a fűtési közösség által szakmailag korrekt határok között jóváhagyott szempontrendszert képviselve és érvényesítve.

Fűtési költségmegosztási módszerként, tapasztalatom szerint csak olyan működhet jól és hosszú távon, amit egy adott épület fűtési közösségének döntő része legalább nagyjából igazságosnak talál, és ezért (ha kompromisszumokkal is) elfogad. Már csak ezért is tartom teljesen fölöslegesnek, kontra produktívnak, kifejezetten rossznak bármilyen egységes fűtési költségmegosztási módszer rendeleti- törvényi előírását.

Szakmailag alaposan átgondolt, korrekt, elsősorban az energiatakarékossági szempontokat és az adott fűtési közösség igazságérzetét figyelembe vevő, a szociális kérdéseket viszont csak éppen érintő, sokféle egyedi választási lehetőséget tartalmazó fűtési költségmegosztási szolgáltatói kínálati palettára van tehát szükség, amiket viszont szerintem egyáltalán nem szükséges rendeletbe, vagy pláne törvénybe foglalni.

Anélkül, hogy saját fűtési költségmegosztási módszeremet mindenre jó megoldásnak tekinteném, megemlítem, hogy kidolgoztam és már 20 éve sikeresen alkalmazok egy, a fűtési csöveket, mint hőleadókat is figyelembe vevő eljárást, amiről a szakirodalomban is részletesen beszámoltam [3, 4]. A méret és hossz szerint felmért fűtőcsövek hőleadásának százalékos arányát iterációs számítással határozom meg a teljes fűtési hőleadáshoz (radiátorok + fűtőcsövek) képest a fűtési idény átlagkörülményeit és valószínűségi adatokat is figyelembe véve, majd a fűtési költség így meghatározott százalékát a fűtőcsövek hőleadásának arányában osztom fel a lakások között. A megbízók a szakmai ésszerűség határain belül szabadon választhatnak, hogy akarnak-e, és ha igen, milyen mértékben, a fűtött térfogat arányában is költséget felosztani. Elmondhatom, hogy a fűtőcsöveket figyelembe vevő költségmegosztást megbízóim megértik, ésszerűnek és igazságosnak tartva egyértelműen elfogadják, a fűtött térfogat figyelembe vételét azonban általában egyáltalán nem kérik.

Döntésük megfelelő megalapozásához az első költségmegosztást a felkínált lehetőségek közül általuk szabadon választható három módszer szerint készítem el és dokumentálom (minden külön felár nélkül), ezekből választhatják ki a nekik leginkább megfelelő véglegeset. Megemlítem, hogy ezt a dokumentálást soha nem név és konkrét összegek szerint végzem, hanem jól áttekinthető fajlagos adatokkal, amiket be is mutatok egy ötszintes, két lépcsőházas, szintenként két lakásos épület egyik lépcsőháza esetében (2. ábra). Távfűtött épületről lévén szó, itt csak a fűtési hődíjat oszthattam fel: 22.6%-ban a fűtőcsövek számított hőleadása, 77.4%- ban pedig mérés alapján, térfogatarányos rész nem volt. A lakások fűtött térfogata teljesen egyforma, a beépített fűtőteljesítmények (radiátorok+csövek) ettől már természetesen eltérnek, míg a fűtési költségmegosztóknak a fűtőtestek hőfelhasználásával arányos mérési adatai teljesen más módon szórnak 0%-tól 29.6%-ig. Jól látható, hogy például a 10-es jelű legfelső lakás teljesen elzárt fűtőtestek mellett sem 0% fűtési hődíjat fizet, hanem 1.2%-ot (az alsó elosztás miatt csak minimális fűtőcsöve van), míg a hosszabb és vastagabb, valamint melegebb fűtőcsövekkel rendelkező 5-ös lakás 0.2% mérés mellett 2.9% hődíjat.

Bár szerződött partnereim szinte soha nem igényelték, az eljárás alkalmas a lakások fajlagos fűtőteljesítmény igényén (W/lm3) alapuló kompenzációra is, amit a merev átlagos sarokszámokat tartalmazó svájci módszer helyett kínálok.

Az emberi tényező szerepe

Közelítsünk a fűtési költségmegosztáshoz most egy kicsit máshogyan, matematikai, pontosabban játékelméleti oldalról. Ez a nézőpont biztosan szokatlan, de szerintem célravezető. Ehhez mindössze a zéró összegű és a nem zéró összegű játék fogalmát kell alapszinten feleleveníteni.

Ilyen értelmezés szerint a fűtött épület és a hőszolgáltató közötti játék zéró összegű, mivel az elfogyasztott hőenergia alapján a hőszolgáltatás díja egy konkrét fizetendő összeg az adott évben, akármennyi legyen is az – se több, se kevesebb. Pontosabban az elfogyasztott hőenergiát (és ezzel a fizetendő összeg nagyságát) az épület fűtési közössége befolyásolhatja, például hőszigeteléssel, ablakcserével, fűtés korszerűsítéssel, a fűtési igények és szokások megváltoztatásával, de összességében mindig ki kell fizetniük, amit elfogyasztottak. Ebből az energetikai szemszögből (tehát nem a fűtési költségmegosztás szemszögéből) nézve a fűtési közösség összessége számára mégis nem zéró összegű játékról beszélhetünk.

A tulajdonosok és/vagy bérlők közötti belső játék egyértelműen zéró összegű, a kérdés az előbbi fix összköltség megoszlása az egyes lakások között. Mint játék, kicsit talán szokatlan, mert itt az a nyerő, akinek kisebb „tortaszelet” jut, akinek minél kevesebbet kell fizetnie (3. ábra). A fűtési költségmegosztás „játékának” fontos alapszabálya, hogy aki többet fogyaszt, az többet is fizet: nyújtózkodj addig, amíg a komfortigényed megkívánja, és a pénztárcád megengedi.

Ez az alapelv teljesen egyértelmű, magától értetődő és általánosan elfogadott az élet minden területén: a kereskedelemben, a szolgáltatásoknál, például a bolti vásárlásoktól a villamos áram fogyasztásáig. A fűtési költségmegosztásban részt vevő játékosok közül viszont egyesek úgy is gondolkozhatnak: nagy ívben teszek a közösen megállapított játékszabályokra, engem csak az érdekel, hogy én mindenképpen kevesebbet fizessek, semmi más! A cél szentesíti az eszközt elv alapján itt beléphetnek különböző csaló módszerek, és mint tudjuk, sajnos be is lépnek. Sőt, a csalók nagy része úgy gondolja, hogy nem is a szomszédjainak árt, hanem a hőszolgáltatónak, a lakásszövetkezetnek, a társasháznak – vagyis az önfelmentő ideológiát is megteremti magának, hogy egyébként nyilvánvaló csalása miatt ne legyen semmilyen lelkifurdalása.

Azt már említettem, hogy a leghatásosabb eszköz egy olyan fűtési költségmegosztási módszer, amit a lakók igazságosnak tartanak, és ezért elfogadnak, nem akarnak kijátszani. Ilyen persze csak hiú ábránd, mert minden épületben akadhat néhány ember, akinek semmilyen morális és szociális érzéke, gátlása nincs, így csalással hozza magát előnyös, a többieket pedig hátrányos helyzetbe. No, például az ilyenek miatt nem kedvelem igazán a rádió távleolvasású mérőket, szerintem legalább évente egyszer, a leolvasáskor be kell tudni jutni a lakásokba, és ellenőrizni, amit csak lehet. Sajnos megtörtént már, hogy például a költségmegosztó egy szekrényből küldözgette szorgalmasan a jeleket, más módszerek ismertetésére pedig itt nem szeretnék kitérni.

Ha tudunk csaló módszerekről, és tudunk, azokat természetesen megpróbáljuk minden módon megelőzni, lehetetlenné tenni. Az egyre intelligensebb elektronikus költségmegosztók az illetéktelen és rosszindulatú beavatkozások nagyon sok fajtáját felismerik és rögzítik memóriájukban, erről többet itt nem írnék. Bemutatok viszont egy képet (4. ábra) az általunk általánosan használt egyszerű, olcsó és hasznos megelőző védelemről: a víz- és gázmérőknél használt, közismert, egyedileg számozott műanyagplombával látjuk el a radiátorszelep hollandi csavarzatát.

Ha bármilyen módon csalnak is egyesek egy adott épületben, a fűtési költségmegosztás a meghamisított fogyasztási adatok alapján törvényszerűen csakis hamis eredményeket szolgáltathat. Ilyen esetben a csalók jól járnak, a játékszabályokat betartó tisztességesek pedig nagyon rosszul, ezt azonban semmiképpen sem szabad a fűtési költségmegosztás, mint rendszer hibájaként elkönyvelni és a számlájára írni.

A visszaélések néha sajnos tömegesen is jelentkezhetnek, erre az 5. ábra mutat egy példát. Hogy a „példa” szót valaki véletlenül félre ne értse, az elkövetési módszert itt nem részletezném, legyen elég annyi, hogy nem a fűtési költségmegosztók manipulálása történt. Az épület négy lépcsőháza közül a 14 lakásos 5. jelűben odáig fajultak a dolgok, hogy fűtési költségmegosztóik a vele azonos fűtött térfogatú 3. lépcsőházénak mindössze 3.6%-át regisztrálták, miközben természetesen nem fagytak meg! Hála a fűtőcsövek figyelembe vételének, a fűtési díjban azért közel sem volt ekkora az eltérés. Mára sikerült a fűtési költségmegosztási szerződés módosításával legalább részben rendezni a kérdést, bár a renitens lépcsőház lakói sokáig még ezt is meg tudták akadályozni.

Ki szeretném hangsúlyozni, hogy a fűtési költségmegosztók manipulálása, vagy a költségmegosztási fogyasztási adatok bármilyen módon történő eltorzítása, megváltoztatása egyértelműen kimeríti a csalás büntetőjogi tényállását. A csalást és a csalókat szerintem legjobban az adott fűtési közösség tudja felderíteni és szankcionálni, a csaló(ka)t a tevékenység megszüntetésére kényszeríteni, ennek számos módja ismert és lehetséges. A csalás sértettjei, a fűtési közösség tisztességes tagjai megfelelő bizonyítékok birtokában akár bírósághoz is fordulhatnak, bár ezt csak a legvégső esetben ajánlanám. A csalások a fűtési költségmegosztási szerződésben rögzített módszer (az érdekeltségi rendszer) megváltoztatásával is csökkenthetők, de csak ezzel teljesen meg nem szüntethetők.

***

1. ábra. Felszerelt elektronikus fűtési költségmegosztó
2. ábra. Egy lépcsőház lakásainak fajlagos adatai
3. ábra. Az emberi tényező, játékelméleti megközelítés
4. ábra. Műanyagplombás megelőző védelem
5. ábra. Egy épület egy lépcsőházának nyilvánvaló és durva visszaélése

Hivatkozások:

[1] MSZ-EN 834:2000 Fűtési költségelosztók a helyiségfűtő radiátorok hőfogyasztásának meghatározásához. Villamos hálózatról táplált (angol nyelvű)
[2] MSZ-EN 835:2000 Fűtési költségelosztók a helyiségfűtő radiátorok hőfogyasztásának meghatározásához. A párolgáshő alapján működő, nem villamos hálózatról táplált készülékek (angol nyelvű)

[3] Csiha András: Fűtési költségmegosztás és korrekció, Magyar Épületgépészet, 1997/2. szám, p.23-25. 
[4] Csiha András: Heating System Simulation from the Cost Allocation and Reduction Points of View, Proceedings of 6th International Symposium on District Heating and Cooling Simulation, 1997., Reykjavik, Iceland
[5] Csiha András:A fűtési hő lakásonkénti költségmegosztása – helyesen, Magyar Energetika, 1999. február, VII. évfolyam 1. szám, p.29-30.; 2. szám, p.37.
[6] Kelecsényi Tibor cikkei: Perel a távhőszolgáltató I-II., Magyar Installateur, 2008/5. és 2008/6. szám Távfűtéses lakások költségmegosztása I-III., Magyar Installateur, 2008/9., 2008/10-11. és 2009/12. szám Gazdasági érdek és technika I-III., Magyar Installateur, 2013/10., 2013/11-12. és 2014/1. szám
[7] 2005. évi XVIII. törvény a távhőszolgáltatásról
[8] 157/2005. (VIII. 15.) Korm. rendelet a távhőszolgáltatásról szóló 2005. évi XVIII. törvény végrehajtásáról
[9] 104/2011. (VI. 29.) Korm. rendelet a távhőszolgáltatásról szóló 2005. évi XVIII. törvény végrehajtásáról szóló 157/2005. (VIII. 15.) Korm. rendelet módosításáról
[10] A Kormány 559/2013. (XII. 31.) Korm. rendelete a bányászattal és a távhőszolgáltatással összefüggő kormányrendeletek módosításáról: 4. A távhőszolgáltatásról szóló 2005. évi XVIII. törvény végrehajtásáról szóló 157/2005. (VIII. 15.) Korm. rendelet módosítása
[11] 2012/27/EU irányelv (2012. október 25.) az energiahatékonyságról

Csiha András
épületgépész mérnök
ETÜD+ Bt üzletvezető

Eseménynaptár

Hirdetés
Kiadja a Média az épületgépészetért Kft.
Szerkesztőség és kiadóhivatal:
H-1112 Budapest, Oltvány u. 43. I/2.
Telefon: +36 (1) 614 5688
E-mail: kiado@magyarinstallateur.hu

 
Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt. Hírlap Igazg.
Előfizetés és reklamáció: +36 (1) 767-8262
E-mail: hirlapelofizetes@posta.hu
 
 
elfelejtettem a jelszavam